Az előző posztban írtam a kiutazásról, a hazautazásról meg a félév fő eseményeiről. Ez a poszt a kampuszról, a koliról, a kajákról és a Handong közösségeiről fog szólni. A következő posztban írok az utazásokról, majd a tárgyakról, végül pedig összeszedtem az érdekességeket és írtam egy rövid összefoglalót.
Kampusz
Miután a Károlinak nincs kampusza, nekem elég nagynak tűnt a Handong kampusza, pedig jóval kisebb, mint például a Keimyung egyetemé. Tehát gyakorlatilag 5 perc sétával el lehet jutni a koliból a legtávolabbi épületig is. (Kivéve, ha fel akarunk mászni a hegyre a Grace Schoolhoz.) A kampusz nincs a városban, viszont kb. 20 percenként jár a 302-es busz, ami 15 perc alatt elvisz a legközelebbi városi részhez, ahol 3 emeletes mindenes bolt, a Daiso van.
De szinte mindent kapni a campuson. A GS25 éjjel-nappal nyitva van, gyakorlatilag ott is megvan minden létszükségleti cikk, tehát kapni szappant, vécépapírt, mosószert is, csak van, ami a Maejomban sokkal olcsóbb. Egy CU is van az Oseok Hall 3. emeletén, de abban én nem voltam egyszer sem. Kávézókból van a menzán az Apple In The Tree, a Mom’s Café, a Droptop, a CU-val szemben a HisBeans, illetve Cornerstone Hallban a Yesod, ahol mindig valamilyen kellemes zene szól. Enni lehet a menza számos pultjánál, a Mom’s Kitchenben, ahol annyi köretet szedünk, amennyit szeretnénk, a Handong Lounge-ban, illetve van egy Burger King, egy Salady és egy hagyományos ázsiai ételekkel szolgáló hely is. A Yesod pedig pizzát is árul hétköznap ebéd- és vacsoraidőben.
Van focipálya, kosárpálya a kampuszon, közösségi tér a menza felett, illetve az egyes épületekben is vannak tanulószobák, meg a HisNeten keresztül lefoglalható csoportos szobák. A könyvtárban nem nagyon jártam, de láttam, hogy például a joghallgatóknak külön könyvtáruk is van. Szerettem a kampuszt, meg hogy nem kellett 10-15 perceket sétálni az órára (és főleg nem tömegközlekedni), csak azért szántam inkább 10-15 percet az útra, mert a liftre kellett várni.
Koli
Korábban a Handong egyik nagy hátránya volt, hogy külön koli van a külföldi diákoknak, és így kb. 0 interakciónk lett volna a koreai diákokkal. Ezért idén bevezették, hogy minden cserediákot a koreai kolikba osztottak szét, és csak azok maradtak az i-House-ban, akik az egész 4 éves képzést ott csinálják. A kolihoz tartozik egy RC, Residential College is, amin belül teamekre vagyunk osztva és szerdánként van egy team meeting. Így nem csak a koliban voltunk körülvéve koreaiakkal, hanem a team meeting is nagyrészt koreaiul zajlott. Nekem ez nagyon tetszett, de voltak belőle problémák, és sokan panaszkodtak. Valószínű, hogy egy olyan rendszert fognak kialakítani, hogy a cserediákok eldönthetik, hogy koreai vagy international koliba szeretnének kerülni.
Mi külön kértük, hogy olyan koliba tegyenek, ahol van külön mosdó a szobához, ha már ez az érveim között szerepelt, hogy miért nem másik egyetemet választottam. És így a lehető legjobb koliba kerültünk, ami a Hayongjo/Happiness Hall (a tájékoztató e-mailen kívül soha nem láttam ennek az angol nevét), és a Kuyper RC. Ez a legmodernebb koli, 10 emeletes, használhatjuk a liftet, tiszta, szép, külön mosdó jár a szobákhoz, és a lounge is nagyon fancy. Külön konditerem is van a földszinten, szóval aki azzal megelégszik, nem is kell átjárnia a másik épületben lévő nagy konditerembe. A pozíció pedig a lehető legjobb, az összes többi kolihoz képest közelebb van azokhoz az épületekhez, ahol az óráink vannak, és ahhoz az épületegyütteshez tartozik a koli, ahol a GS25 kisbolt, a Burger King, a Salady és a Handong Lounge van. Szóval tényleg csak ajánlani tudom ezt a kolit.
A koli fő hátránya, hogy négyen vagyunk egy szobában, és emberfüggő, de nekem határozottan nem volt könnyű másik három emberrel együtt élni egy ilyen kis szobában. (De ez minden kolira igaz, illetve a galériaágy is, ha jól tudom.) Nem koreai szobatársaim voltak, hanem európaiak, a mienk volt az emeleten az egyetlen szoba, ahol külföldiek voltak. Viszont az egyik csak a klíma hangjára tudott elaludni, és ezért megfagytam éjszaka, a másiknál meg örülhettem, ha reggel 6-kor lefeküdt végre, és felkelt délután 4-ig, amikor nem volt órája. (Amikor meg volt, akkor nem aludt, csak az órái után úgy este 6-8-ig.) További hátrány, hogy ha foglalt a vécé a szobában, akkor legközelebb a 2. emeleten van mosdó, ahova nem lehet túl gyorsan leérni lifttel. Szóval nem igazán aludtam jól ebben a négy hónapban, és volt, amikor minden este úgy feküdtem le, hogy vajon nem fogok-e megfázni, vagy nem fogok tudni éjszaka visszaaludni, mert olyan világos van a kislámpától, mintha nappal lenne, és annak már örülhettem, ha csak kétszer ébredtem fel éjszaka a három helyett.
Az emeletünkön volt a mosógép és a szárítógép, ami mosókártyával működött, és készpénzzel lehetett tölteni rá. Mindkét gép 1000 KRW volt egy mosásra/szárításra. Volt egy tanulószoba is az emeleten, meg egy imádkozószoba. A lounge-ban volt ajánlott enni, hogy ne jöjjenek csótányok a szobába. Voltak hűtők, igaz, fizetni kellett a használatért, és az utolsó hét csütörtökétől már nem is lehetett használni. Mikróból is volt kettő, illetve mosogatószer és kézfertőtlenítő, amit mindig feltöltött a takarító néni. Meg a koliban és az egyetemen is voltak vízautomaták, amikből hideg és forróvíz jött (én kitapasztaltam, hogy milyen arányban kell keverni, hogy jó legyen). Így legalább palackos vízre nem kellett költeni (a csapvizet nem javasolták ivásra).
Kaják
Arra számítottam, hogy sokkal több hal lesz, de inkább a sertéshús volt a fő()étel. A menzán a koreai pultnál szinte mindig az volt valamilyen formában. Ott az algaleves volt még jellemző, illetve kimchi szinte mindig volt, meg tteokbokki is egész gyakran. A rizsből pedig jellemzően annyit szedünk, amennyit szeretnénk. Alapvetően nem annyira nekem való a koreai konyha (nemcsak azért, mert szinte minden csípős, azt egészen megszoktam), mert főleg a csirkét szeretem, azt pedig legfeljebb rendelni lehetett, és nem volt olcsó.
A félév második felében rászoktam a Mom’s Kitchenben a tonkatsura (aka. pork cutlet), ami valamilyen rántott hús, csak nincs hús állaga (illetve egyébként különbözik a japán tonkatsutól, de azt nem mondták, hogy miben). Mivel keveset eszem egyszerre, a maradékot elraktam egy kis műanyag dobozba, és elvittem a kolis hűtőbe. Nem szoktak ilyet csinálni, de nem szóltak sosem, hogy nem szabadna.
Nem ettem sokszor, de finom volt a sushi, a koreaiak is nagyon szeretik. Érdekes volt, hogy rózsaszín volt a gyömbér, illetve sárga retket és savanyított hagymát is adtak hozzá mindig. Meg jellemzően a sushin rajta van a wasabi a rizs és a hal között.
Az abszolút kedvencem Koreában a hagymás rántott csirke volt (becsületes nevén 파닭), többször rendeltünk ilyet a közös evéseknél. A másik étel, ami hiányozni fog, a tonhalas 비빔참치마요 onigiri, akarom mondani háromszög gimbap 삼각김밥. Egy héten azért legalább háromszor vettem a kisboltban vacsorára egy ilyet, és igazából mindig ugyanolyan lelkesen vártam, hogy milyen finom lesz.
Érdekes volt még a Mom’s Touch gyorsétteremláncban enni (mondjuk annyira nem volt gyors, mert legalább 10 percet kellett mindig várni a kajára), thigh burgert ettem mindig, és isteni volt a sült krumpli, amit adtak hozzá.
Egyszer próbáltam a bulgogit egy kiránduláson, ami ott sült előttünk, de nagyon nem volt szimpatikus, hogy itt-ott még nyers volt, máshol meg már szinte megégett. Egy másik kiránduláson kaptunk 소고기 전골-t, ami egy sok zöldséget tartalmazó marhahúsleves/(-pörkölt?), az viszont finom volt, csak elvileg nagyon drága.
Reggelire nagyrészt valamilyen előre csomagolt pékterméket vettem (amit meg is jegyzett a takarító néni, hogy miért nem rizst eszem, hát honnan lesz energiám a naphoz), a legtöbb ilyenben babkrém volt (red bean paste), de a kedvencem a vaníliás-diós fánk volt. De egyébként nem annyira jöttek be a koreai édességek, a legtöbb csokis sütiben valamilyen furcsa állagú fehér hab volt. Szerencsére lehetett kapni az itthon is kapható Kinder és Milka édességeket, meg finomak voltak a kinti gumicukrok is.
Közösség
Nekem nagyon tetszettek a koreai team meetingek, mivel így bármilyen erőfeszítés nélkül körül voltunk véve egy csapat koreaival, akikhez tartoztunk. A teamen belül pedig 5-6 fős „családokra” 가족 oszlottunk, akikkel minden héten volt egy kötelező közös evés (밥고, ez elvileg handongos szleng és hagyomány). Ezeket a közös evéseket nagyon élveztem, néha meg is próbáltam kicsit koreaiul beszélni vagy csak követni, hogy miről beszélgetnek, meg nagyon kedves és befogadó volt mindenki a családban. Illetve a teamből sikerült még egy barátot szerezni, akivel utána együtt jártunk fodrászhoz például.
Volt a Handongon mentorprogram is, és lehetett jelentkezni ingyen, hogy szeretnénk koreai tutort. Volt, akinek rendesen órákat tartottak, én az enyémmel csak együtt ettem és beszélgettünk egy 45 percet koreaiul hetente. (Csak aztán eltűnt az őszi fesztivál után teljesen és nem olvasta az üzeneteimet.) Szintén a koreai barátok szerzését segíti elő a chingu program, amit az ISU (International Student Union) csinál, ebben nem vettem részt, de tök jó lehetőség. Illetve az orientációs héten összeállt csapattal is szervezett az exchange helperünk időnként közös programot, mint a koreai BBQ, bowlingozás, beöltözős café stb.
Vannak még különböző nemzetiségű communityk, ezek közül a japánokhoz csatlakoztam. Viszonylag sok japán jár a Handongra, akik az egész 4 éves képzést ott csinálják, és nekik van egy közösségük, fel is léptek a Festival of Nationsön, meg minden vasárnap együtt vacsoráztak. Ezekhez a vacsorákhoz tudtam csatlakozni, igazából az volt csak a feltétel, hogy tudjunk japánul beszélgetni. Voltak koreaiak is, akik rendszeresen jártak, mert folyékonyan beszélnek japánul, és szerettek volna gyakorolni. A menzán gyűltünk össze, de saját kaját is lehetett hozni, és csak beszélgettünk. Az elején még nehéz volt bekapcsolódni a beszélgetésbe, hogy alig ismertem bárkit, és sokszor csak csendben ültem, de később már maguktól bevontak, kérdeztek, és tényleg úgy éreztem, hogy a közösség tagja vagyok, úgyhogy nagyon örültem neki, és jól éreztem magam velük. Akik elballagnak, szoktak búcsúajándékot kapni, és nekem is csináltak egy kis füzetet, amibe üzeneteket írtak, nagyon aranyos volt tőlük, és nagyon jólesett. Szerintem tényleg az egyik legjobb élmény a japán community volt nekem a Handongon.
Az egy elég jelentős kapcsolódási pont a Handong diákjai között, hogy mindenki keresztény, és ismerkedésnél az első kérdések között volt, de legfeljebb kicsit meglepődtek, ha nemet mondtam, és megkérdezték, hogy hogyhogy ide jöttem. De ugyanolyan kedvesek voltak, és ezt nagyon szerettem az egyetemben.
A pohangi international church szívesen látott minden külföldit, akármilyen vallású is legyen, jellemzően valaki főzött a saját hazájából egy specialitást, és együtt ebédeltek. Erre nem jártam, szóval nem egészen tudom a menetét, de egyszer lángost is sütött a másik két magyar cserediák.
Egy további lehetőség a különböző klubokba, sportkörökbe jelentkezés. Ezek közül valamennyi angolul van, és elérhető a cserediákok számára, de vannak, amik koreaiul zajlanak. De lehetett focizni, kosarazni, K-pop-táncokat tanulni, vagy éppen a macskaetető klubhoz csatlakozni (volt legalább 6 campus cat). Meg különböző imakörök is voltak.
A következő poszt a koreai utazásaimról és turistáskodásomról szól, még ha nem is volt olyan sok.