Megvoltak az újévi fogadalmak? Az „idén kevesebb animét fogok nézni” és az „idén többet fogok tanulni/dolgozni” mellett előkerülhet az is, hogy „idén tényleg elkezdek komolyan foglalkozni a japánnal”. Ezért gondoltam, hogy megpróbálnék egy átfogó képet adni a japán nyelvről: mire számítson az, aki belevág; milyen nehézségek várhatók; és melyek azok a részek, amiken könnyebben át lehet lendülni. Nem célom eltántorítani senkit a nyelvtanulástól, más nyelveknél is van megannyi nehézség, amit fel lehetne sorolni, és arról sincs szó, hogy egyszerre kéne megküzdeni az összes akadállyal. A nyelvtanulás egy hosszú folyamat, amit nem kell sürgetni. Viszont szerintem jobb tudni, milyen kihívásokkal találkozhat az ember, ha ennek ellenére mégis nekiveselkedik.
Ez a poszt az AniMagazinban is megjelent, ha valaki ott szeretné olvasni: 64. szám.
Írásrendszer
Talán a legtöbbet emlegetett téma a három „ábécé” okozta nehézségek, már csak azért is, mert ha megnézünk egy japán szöveget, rögtön feltűnik, hogy nem tudjuk elolvasni, mivel nem latin betűkkel van írva. (Jó esetben pedig nem időzünk sokat a rōmaji átírással, mert aztán jó pár dologba be tud zavarni később.) Rendszerint a szótagírások elsajátításával kezdünk, az egyik a hiragana, a másik a katakana. Ezek szótagokat – ha pontosak akarunk lenni, morákat – jelölnek, a kiejtett hangot írjuk le velük. A hiraganát és a katakanát párba lehet állítani, minden szótagnak megvan a maga hiragana és katakana megfelelője. Úgy is el lehet őket képzelni, mint ahogy nekünk vannak kis- és nagybetűink. Azonban a japánok egészen más funkcióra használják a két szótagírást, aminek a részleteibe most nem megyek bele. Tehát az első lépés megtanulni a 46 darab hiraganát (ha éppen régi verseket akarnánk olvasni, akkor 48-at), illetve egyeseknek a mellékjeles (zöngésített) változatukat is, valamint még pár kombinációt. De ezek teljesen logikusak, úgyhogy gyorsan meg lehet velük barátkozni. Általában ezután a katakana jön, ami kicsit ritkábban használt, mint a hiragana, de az egyre növekvő katakanás szókincs mellett semmiképpen sem elhanyagolható.
És akkor ott van a főboss, vagyis a kanji. Főként a számuk és az összetettségük miatt tűnnek elrettentőnek. A JIS (Japanese Industrial Standards, avagy Japán Ipari Szabványok) 6000-nél is több kanjikaraktert tartalmaz, amit a számítógép meg tud jeleníteni. Ez már nem szótagírás, mert egy-egy karakter inkább egy gondolatot jelenít meg szótagszámtól függetlenül. Az nem igaz, hogy semmi közük nincs a kiejtéshez, ugyanis a kandzsik 90%-a úgy épül fel, hogy van egy kiejtéshez kapcsolódó fonetikus komponens, illetve egy (vagy több) jelentéshez kapcsolódó alkotóelem. Ezt okosan ki lehet használni kanjitanuláskor, azonban egy kanjit sokféleképpen ki lehet olvasni attól függően, hogy éppen melyik szóban van, ezért ajánlott szavakhoz tanulni a kanjit, nem elkülönítve foglalkozni velük. Így pedig szinte csak annyit jelent, hogy minden szóhoz meg kell tanulni a kiejtett formát, illetve hogy hogyan írjuk le. Szerintem ilyen szempontból pont olyan, mint az angol. Ez persze akkor lehetséges, ha már ráállt a szemünk a kanjik felismerésére, de ahhoz meg csak az kell, hogy sokat találkozzunk velük és megszokjuk őket. Olyan ez, mint a tagok a különböző K-pop-bandákban. Első ránézésre ugyanúgy néznek ki, de ha már megismertük őket, akkor hezitálás nélkül különbséget tudunk tenni köztük. És hogy mennyit? 1500-zal már tök jól el lehet boldogulni, mondjuk, ha mangát akarunk olvasni. (Bár a mai OCR-technológiával gyakorlatilag 0 kanjitudással is belevethetnénk magunkat az első olvasmányunkba.) Középiskolával bezárólag 2136 kandzsit tanulnak meg az iskolában a japán diákok, de ennél azért többet felismernek. Még egy vitatott téma a kanjik írása, ami eléggé meg tudja nehezíteni az életünk, hogy a megfelelő vonalhosszúsággal és a tér arányos elosztásával egy szépnek mondható kanjit vessünk papírra. Ja, és az sem mindegy, milyen sorrendben húzzuk a vonalakat. Kevesebb problémát okoz azonban például, ha már nem is írunk kézzel, hanem mindig gépelünk. Érdemes átgondolni, hogy megéri-e az írásba energiát fektetni, mennyire tervezzük a jövőben használni.
Kiejtés
Ezt szokták a legkönnyebb területként emlegetni, hiszen a hangkészlet nem áll olyan távol a magyarétól. Még a „kettőzött mássalhangzók” is megvannak a magyarban, úgyhogy azok sem okoznak nagy fejtörést (vagy nyelvtörést). Mindössze 5 magánhangzóból és nagyjából 15 mássalhangzóból áll a hangrendszer, amiből néhány teljesen megegyezik a magyarral, néhánynál pedig van egy kisebb-nagyobb eltérés. Ezekkel érdemes lehet az elején foglalkozni, hogy ne alakítsunk ki olyan rossz kiejtési szokásokat, amiktől később nagyon nehezen tudunk csak megszabadulni. A legnagyobb nehézség az IPA-ban / ĩ /-ként jelölt nazális hang lehet, ami akkor fordul elő, ha a „szótagzáró n” (ん) egy magánhangzó előtt áll. (Akár Forvón például a てんいん szót meg lehet hallgatni, hogy mit kéne reprodukálni.)
Kihívás lehet azonban a szavakon belüli hangsúly elsajátítása, mert nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy ez a hangmagassággal történik. Magyarban, ha van egyáltalán hangsúly, az fixen az első szótagra esik, angolban pedig nem (csak) a hangmagasság, hanem inkább az erőteljesebb kiejtés jelöli a hangsúlyos szótagot. Az angolhoz hasonlóan a japánban is szavanként eltér, hogy melyik szótag a hangsúlyos, a szavaknak majdnem az 50%-a pedig a „hangsúlytalan sémát” követi. Szerintem ez egy baromi érdekes téma, amiben el lehet merülni, de ha nem is foglalkozunk vele különösebben, legalább érdemes tudni, hogy van ilyen jelenség a japán nyelvben. Mindenki maga dönti el, mennyire fontos neki a kiejtés. Lehet, hogy valaki nem is tervez igazán beszélni, csak tartalmat szeretne fogyasztani, annak nyilván abszolút felesleges a kiejtésre is fókuszálnia. Bár egy érv mellette, hogy ugyan megérteni megértenek nem tökéletes kiejtéssel is, nekünk is kényelmesebb a kevésbé akcentusos magyart hallgatni, ha egy külföldi magyarul beszél hozzánk. (Erről a témáról tervezek egyébként még kutatni is, úgyhogy mindenképp jelentkezem majd az eredménnyel.)
Nyelvtan
A japán nyelvtan szerintem nagyon logikus, és a magyaroknak nem is olyan idegen. A szavak mondatban betöltött helyét ugyanúgy a szó utáni partikula mutatja meg, mint nálunk a rag (szemben az angol prepozíciókkal). Ráadásul még ejtéskönnyítő magánhangzókkal és írásban jelölt teljes hasonulással sem kell szenvednünk. Az igét ugyanúgy a végét változtatva ragozzuk (a nyelvészek erre azt mondanák, hogy mindkettő agglutináló nyelv), és az angol vagy a német után igen üdítő lehet mindössze csupán 2-3 kivétellel bajlódni. Illetve az angol 12 igeideje mellett eléggé eltörpül az a 2 japán. De nincsenek szám és személy szerinti ragozások sem, sőt, magát a főnevek többes számát sem igazán használják. Talán az az egyik legnehezebb része a nyelvtannak, hogy sok mindent elhallgatnak a mondatokból, és a kontextusból kell kitalálnunk, hogy éppen mire gondolt a szerző/beszélő. Az alapok után többnyire csak nyelvtani szerkezetek várnak ránk (amikből néhánynál megkérdőjelezhető, hogy mi a nyelvtani bennük, és miért nem csak egyszerű kifejezésnek számítanak), de részekre bontva és értelmezve már ezek is teljesen logikusak általában.
Szókincs
Az egyik mumus a japán nyelvben a keigo, vagyis a tiszteleti nyelv szokott lenni. Japánban fontos az alá- és fölérendeltségi viszonyokat a nyelvben is kimutatni, ezt segítik a különböző udvariassági szintek. A nyelvezetet befolyásolja, hogy kihez beszélünk, és az is, hogy kiről beszélünk. Ez sokszor a teljes szókincs lecserélődését jelenti, mert a gyakran használt igéket nem csak ragozni kell, hanem helyettük egy másikat használni, ha például a főnökünkkel beszélünk.
Igéből viszonylag kevés van, és emiatt rengeteg hangutánzó és hangulatfestő szót használnak. Nincs hivatalos forrásom, de hallottam már olyat, hogy a koreai után a japán nyelvben van a legtöbb ilyen szó (azaz onomatopoeia). Míg nálunk külön van ballag, cammog, kullog, baktat, totyog, lézeng, a japánok ezeket úgy fejezik ki, hogy egy hangulatfestő szóval leírják, hogy „hogyan megy”. Ezek egészen mókásan tudnak hangzani, úgyhogy a tanulásukat a legtöbben élvezni szokták. A szívverés hangja például a dokidoki, ami az izgulást, izgatottságot is magába foglalja. A főnevekre viszont éppen az ellenkezője igaz: szinte mindenre van két változat a kínai hatások miatt: egy (egy kanjiból álló) eredeti japán szó, illetve egy (két kanjiból álló) kínai eredetű szó. Bár az eltérés csak nüansznyi, nem opció a szinonimák figyelmen kívül hagyása.
Nyelvjárások, beszédstílusok
A nyelvjárások között vannak olyanok, amiket a sztenderd japánt tanult mezei tanuló könnyebben megért, meg vannak olyanok is, amiket szinte egyáltalán nem. Sokszor (a helyi szókincsen kívül) kisebb nyelvtani változtatásokban tér el egy nyelvjárás, amiből kirakósként össze lehet rakni, hogy mi micsoda. És ezek animékben is gyakran megjelennek. Hogy említsek párat, ezeket láttam legutóbb, ahol elő-előkerültek a nyelvjárások: Mashiro no Oto, Udon no Kuni to Kiniro Kemari, Seiin Koukou Danshi Volley-bu, de a Barakamont is idesorolhatjuk.
Egy veszélyesebb jelenség az animékből a különböző stílusok átvétele, mert míg sok tipikus beszédstílus megjelenik az animékben és a mangákban, ezek nem mindig tükrözik a való életben használt szófordulatokat, udvariassági formulákat. Persze sorozattól függ, van, amiből még keigót is lehet tanulni. Az animékben megvan, hogyan beszél egy idős ember, egy shounenfőszereplő vagy éppen egy előkelő kisasszony. De bizonyos karaktereknek teljesen egyedi és saját stílusuk van, és például minden mondatot egy adott szóval fejeznek be de gozaru. Ha tudatosan el tudjuk kerülni, hogy teljesen átvegyük az ilyen szereplők stílusát, akkor nyugodtan lehet az animét is tanulásra használni. Mert ha nem, akkor viszont furcsán fognak ránk nézni, ha egyszer japánokkal próbálunk társalogni. (Ugyanakkor érdemes ismerni a stílusokat, mert viccforrásként előszeretettel használják őket.)
Összegzés
Nagyjából ennyi infót szedtem össze arról, hogy mire számítson az, aki belevág, remélem hasznos volt. Lehet, hogy kicsit soknak tűnik, de apránként haladva bármilyen nyelvet el lehet sajátítani. Én ajánlom mindenkinek, akinek van egy kis affinitása a nyelv iránt, hogy bátran kezdjen bele, mert egy nagyon érdekes nyelv, és egy, mondhatni, más gondolkodásmódot lehet elsajátítani vele. Nem titok, hogy rengeteg munkát kell beletenni ahhoz, hogy használható nyelvtudást kapjunk, azonban akár napi 10-15 perccel is szépen lassan, de lehetséges haladás. Az pedig hatalmas sikerélmény tud lenni, amikor valamit megértünk egy animéből, elolvassuk az első mangánkat japánul, vagy probléma nélkül tudunk kommunikálni egy esetleges japán vakáción.