Habár kicsit megkérdőjelezhető, hogy konferenciának számít-e a kōryūkai, avagy eszmecsere, ezúttal erről írtam a konferenciabeszámolómat a Nyelvtudományi Műhelybe. Seiji tanár úr hívta fel a figyelmemet erre az online (japán nyelvű) konferenciára, mivel látta, hogy lesz fonetika és kiejtéstanítás, ami engem kimondottan érdekel.
Magyar idő szerint szombaton 13:00 óra lett volna a kezdés, bár technikai malőrök miatt volt egy kis csúszás (röpke 40 perc). Két idősávban lehetett válogatni az előadások közül. Kinéztem két fonetikásat, bár a második nem igazán tudott magával ragadni. Ezért az elsőből írtam egy rövid beszámolót a műhelyre, ami viszont nagyon tetszett, és nagyon szorosan kapcsolódik ahhoz a kutatáshoz, amit majd később szeretnék megcsinálni.
Kértem engedélyt az előadótól is, akinek az volt a kérése, hogy a konkrét százalékokat ne írjam le a blogon, mivel még nem jelent meg a publikációja a bemutatott kutatásból. Akit esetleg érdekel, a researchmap oldalon fent lesz majd a link, amint nyilvános a tanulmány.
世界中の日本語教育関係者のためのオンライン交流会[1]
2024. 03. 23-án rendeztek a japánnyelv-oktatók számára online konferenciát, ahol a hangsúly elsősorban az eszmecserén volt. Az előadások után is aktív a Padlet-felület, ahol mind a 42 előadás diasora meg van osztva, és lehetőség van hozzászólni a témákhoz, utólag is írni az előadóknak.
Ebből az egyik előadást Liu Luolin[2] tartotta a Tokiói Egyetemről, akinek a szakterülete a japánnyelv-oktatás és a kiejtéselsajátítás. Az előadás témája a külföldi (kínai) egyetemi oktatásban megjelenő kiejtéstanítás volt. Manapság egyre népszerűbb a kiejtés tanulásának témája a diákok körében és az oktatók körében is, ezért mindenképpen érdemes foglalkozni a kiejtés oktatásának kérdéseivel.
Eddig háromféle eszközzel kutatta a témát Liu. Készített egy kérdőívet, amelyet több mint 100 japántanár töltött ki több mitn 30 egyetemről. Továbbá utánajárt annak, hogy különböző kínai egyetemek japán tanszéke milyen elveket követ, valamint szervezett egy olyan találkozót, ahol körülbelül 70 japántanár vagy japán nyelv és kultúra tanára szakos hallgató oszthatta meg a véleményét a kiejtéstanításról.
A kérdőívből kiderült, hogy a legtöbb tanár szerint rendkívül fontos a kiejtés tanítása. Sorrendbe is kellett tenniük fontosság szerint a szókincset, a nyelvtant és a kiejtés, aminek az eredménye az lett, hogy nagy százalékban a kiejtés szerepel az első helyen, megelőzve a szókincset és a nyelvtant. Elképzelhető, hogy azért tartják ilyen fontosnak a kiejtést, mert a japán nyelv kiejtése sok szempontból jelentősen eltér a kínaitól.
Az is kiderült a kérdőívből, hogy a tanárok több mint fele alapvetően a produkcióra helyezi a hangsúlyt, azaz hogy helyesen ejtsék ki a nyelvtanulók a hangokat.[3] Egy részük szerint elég, ha érthető a tanuló beszéde, gördülékenyen tud kommunikálni; valamennyien a hangképzés elméleti hátterét tartja fontosnak; egy kis százalék pedig úgy gondolja, hogy csak legyenek tisztában a japán kiejtés tipikus elemeivel, és ez már elég ahhoz, hogy a kiejtésük fejlődjön, hiszen így monitorozni tudják az anyanyelvi beszélők kiejtését és annak kritikus pontjait, amelyek eltérnek a kínaitól.
A tanárok nagyobb része mondta, hogy a japántanulás kezdetén van lehetőségük kiejtést tanítani az egyetemen (a hiragana és katakana írásrendszerek elsajátításakor), az első év további részében a válaszadóknak csak az felének van lehetősége a kiejtéssel foglalkozni, másodévben pedig alig. Ennél sokkal többen szeretnének foglalkozni később is a kiejtéssel, különösen az első év hátralévő részében. Az előadó megjegyezte, hogy az első évben például még nincs lehetőség arra, hogy hosszabb, összetett mondatok intonációjával és az ezekben tartható szünetek helyével foglalkozzanak, ezért fontos lenne a tanulás előrehaladásával folyamatosan tanítani a kiejtést is.
A kiejtéstanítás tartalmát illetően a zenei hangsúly jelenik meg a legnagyobb százalékban, a ritmus második helyen, ezt követi a mássalhangzók és magánhangzók kiejtésének tanítása, majd az intonáció, a szünetek, és a legkevésbé a nyomatékosítás, egyes szavak kihangsúlyozása van jelen a kiejtésoktatásban. A rangsorolásnál a ritmus került az első helyre a legtöbbeknél, majd a magánhangzók, és csak ezt követi a zenei hangsúly és a mássalhangzók. Az előadó kiemelte, hogy a ritmust, a japán kiejtés alapjául szolgáló morarendszert mindenképp tanítani kell.
A módszerek között legnagyobb százalékban a hibák szóbeli javítását jelölték meg, majd a kiejtés módjának gyakoroltatását, viszonylag sokan a fonetikai háttértudás átadását és a hanganyagok használatát, kevesebben a shadowing[4] technikáját, még kevesebben a vizuális reprezentációt (pl. vonalak rajzolása a zenei hangsúlyhoz), és legritkábban alkalmaznak a fizikai mozgást (pl. fej mozgatása fel-le a magas és mély moráknál).
Az előadónak több publikációja is megjelent már a témában, amelyek a Kínában történő japánkiejtés-oktatást vizsgálják vagy érintik, amelyeket párhuzamba lehet állítani a magyarországi kiejtésoktatással is.
[1] „Online eszmecsere a világszerte japánoktatással foglalkozó [tanárok] számára”
[2] Az előadó profilja angolul: https://researchmap.jp/liu_luolin?lang=en
[3] Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy mit tekintünk helyesnek, a Tokióban beszélt sztenderd nyelvjárást, vagy például a vidéki nyelvjárásokat is belevesszük-e.
[4] Anyanyelvi beszélők természetes kiejtésének, intonációjának reprodukálása szavanként, mondatonként például videókon keresztül.